A mai poszt személyes hangvételű lesz. Arról írunk, hogyan csempésztük vissza a meghittséget, az egyediséget és a BIZTONSÁGOT a családi fotóinkba. (Az alábbi módszer kiterjeszthető más közösségekre is.)
Meghatározó pillanat az ember életében, amikor az óvodás gyermeke azt kéri a nyaraláson, hogy anya csak 1 objektívet hozzon a városnézésre és ne az egész fotós felszerelését, vagy, hogy a biciklizésre ne is hozzon fényképezőgépet egyáltalán!
A „ki kel velem hajnalban?” kérdésre is ritkán érkezik lelkes válasz a családtagoktól. Homlokráncolás annál inkább. Hiszen tudják jól, hogy valakinek a pihentető hajnali alvás helyett a harmatban csatangolás, ne adj isten pózolás lesz a programja… Egyik nyaralásunk alkalmával például beosztották, hogy anya boldogsága érdekében ki melyik napon áldozza fel magát.
Nem kapott még hátizsák a Földön annyi lesújtó tekintetet és megjegyzést, mint az én narancssárga fotós hátizsákom, amelyet cipelünk mindenhová. Nem adhatjuk fel csomagként a repülőn, mert az objektívek érzékenyek. Nem utazhat a csomagtartóban, mert hátha gyorsan kell elővenni. Nem maradhat az autóban még egy egyszerű tankolásnál sem, mert fényképezőgépet sosem hagyunk az autóban. A profi fotózás bizony néha teher, néha alkalmatlankodás.
De valljuk be őszintén, a legtöbb „itt jártam pillanat” megörökítésére a családi albumba nincs szükség három objektívre, fénymérésre, állványra. Mire a Népek csatája emlékmű homályosan bevilágított belső tereiben mindent beállítunk, oda a pillanat és a család már a 310. lépcsőfokot is elhagyta. Nem is beszélve a többi turistáról, akiktől szintén nem kell dicséretet várni hasonló helyzetben.
A fent vázolt okokból kiindulva, és hogy bizonyítsam, én is képes vagyok változni, kísérletet folytattam a nyári szabadság alatt. Új fényképezőgépet próbáltam ki az emlékfotóink készítéséhez. Egy kicsi szerkezetet, ami azonnal kinyomtatja a frissen kattintott képet. Szerették. A hátizsák azért nálunk volt, természetesen csak a biztonság kedvéért, de jóval ritkábban vettem elő a túlsúlyos szerkezetet.
Az első tapasztalatok nagyon jók. Végre olyan emberek is szerepelnek a képeken, akik eddig nagy ívben kikerülték a kamerát (például én).
Előnyei:
- szívesebben pózolnak a családtagok és mások is, mert pontosan ismerik a kép útját,
- mindenki élvezi, hogy a kész „mű” perceken belül a kezében van,
- nem kell lementeni, átkonvertálni, nyomtatásra küldeni a képeket, majd elmenni értük,
- a nyomtatást követő azonnali törlés megnyugtató, nem hever örökké a kép egy idegen eszközön, kártyán, vagy épp felhőben,
- a tudtukon kívüli nyilvánosságra hozatal szinte kizárt,
- újra tanulhatjuk az alkotási folyamatot, profi technikai segítség nélkül,
- megtanít válogatni és selejtezni (legjobb pillanat, legjobb kép),
- növeli a képek értékét, hogy csak egy darab érhető el belőlük,
- gyors és biztonságos,
- az így készült kép valóban NEKÜNK SZÓL ÉS RÓLUNK SZÓL.
Hátrányai:
- a minőségcsökkenés érezhető (kicsik a képek, nem túl részletgazdagok, a színhelyességet felejtsük el),
- a technikai korlátokat minden profi büntetésnek éli meg (az is…),
- nincs lehetőség hosszú évek múlva előbányászni az eredeti felvételeket,
- ha egyénit és eredetit alkottunk, átadjuk a bizonyítékot (egy festményt is átadunk, eladunk, írjuk alá, ha annyira aggódunk),
- nem a legolcsóbb megoldás.
Hol tudom még elképzelni ezt az eszközt?
- gyerektáborokban,
- osztálykirándulásokon,
- iskolai versenyeken,
- munkahelyi bulikon,
- óvodai programokon.
Ahol tényleg csak annyi a cél, hogy megörökítsük a meghitt pillanatokat. Ahol nem a tökéletes technika a legfontosabb, hanem az emlék.
