Az egyszerű a nagyszerű!

Hogy az emlékfotók valóban emlékfotók legyenek! Jobban bízom a papír alapú határidőnaplóban, mint a digitálisban, jobban bízom a kézzel írt naplóban, mint a szövegszerkesztőbe bepötyögött sorokban, és jobban szeretem a postai úton küldött képeslapokat, mint a digitálisat.
Facebook
LinkedIn
Email
Illusztráció: RM / Merosus

A mai poszt személyes hangvételű lesz. Arról írunk, hogyan csempésztük vissza a meghittséget, az egyediséget és a BIZTONSÁGOT a családi fotóinkba. (Az alábbi módszer kiterjeszthető más közösségekre is.)

Meghatározó pillanat az ember életében, amikor az óvodás gyermeke azt kéri a nyaraláson, hogy anya csak 1 objektívet hozzon a városnézésre és ne az egész fotós felszerelését, vagy, hogy a biciklizésre ne is hozzon fényképezőgépet egyáltalán!

A „ki kel velem hajnalban?” kérdésre is ritkán érkezik lelkes válasz a családtagoktól. Homlokráncolás annál inkább. Hiszen tudják jól, hogy valakinek a pihentető hajnali alvás helyett a harmatban csatangolás, ne adj isten pózolás lesz a programja… Egyik nyaralásunk alkalmával például beosztották, hogy anya boldogsága érdekében ki melyik napon áldozza fel magát.

Nem kapott még hátizsák a Földön annyi lesújtó tekintetet és megjegyzést, mint az én narancssárga fotós hátizsákom, amelyet cipelünk mindenhová. Nem adhatjuk fel csomagként a repülőn, mert az objektívek érzékenyek. Nem utazhat a csomagtartóban, mert hátha gyorsan kell elővenni. Nem maradhat az autóban még egy egyszerű tankolásnál sem, mert fényképezőgépet sosem hagyunk az autóban. A profi fotózás bizony néha teher, néha alkalmatlankodás.

De valljuk be őszintén, a legtöbb „itt jártam pillanat” megörökítésére a családi albumba nincs szükség három objektívre, fénymérésre, állványra. Mire a Népek csatája emlékmű homályosan bevilágított belső tereiben mindent beállítunk, oda a pillanat és a család már a 310. lépcsőfokot is elhagyta. Nem is beszélve a többi turistáról, akiktől szintén nem kell dicséretet várni hasonló helyzetben.

A fent vázolt okokból kiindulva, és hogy bizonyítsam, én is képes vagyok változni, kísérletet folytattam a nyári szabadság alatt. Új fényképezőgépet próbáltam ki az emlékfotóink készítéséhez. Egy kicsi szerkezetet, ami azonnal kinyomtatja a frissen kattintott képet. Szerették. A hátizsák azért nálunk volt, természetesen csak a biztonság kedvéért, de jóval ritkábban vettem elő a túlsúlyos szerkezetet.

Az első tapasztalatok nagyon jók. Végre olyan emberek is szerepelnek a képeken, akik eddig nagy ívben kikerülték a kamerát (például én).

Előnyei:

  • szívesebben pózolnak a családtagok és mások is, mert pontosan ismerik a kép útját,
  • mindenki élvezi, hogy a kész „mű” perceken belül a kezében van,
  • nem kell lementeni, átkonvertálni, nyomtatásra küldeni a képeket, majd elmenni értük,
  • a nyomtatást követő azonnali törlés megnyugtató, nem hever örökké a kép egy idegen eszközön, kártyán, vagy épp felhőben,
  • a tudtukon kívüli nyilvánosságra hozatal szinte kizárt,
  • újra tanulhatjuk az alkotási folyamatot, profi technikai segítség nélkül,
  • megtanít válogatni és selejtezni (legjobb pillanat, legjobb kép),
  • növeli a képek értékét, hogy csak egy darab érhető el belőlük,
  • gyors és biztonságos,
  • az így készült kép valóban NEKÜNK SZÓL ÉS RÓLUNK SZÓL.

Hátrányai:

  • a minőségcsökkenés érezhető (kicsik a képek, nem túl részletgazdagok, a színhelyességet felejtsük el),
  • a technikai korlátokat minden profi büntetésnek éli meg (az is…),
  • nincs lehetőség hosszú évek múlva előbányászni az eredeti felvételeket,
  • ha egyénit és eredetit alkottunk, átadjuk a bizonyítékot (egy festményt is átadunk, eladunk, írjuk alá, ha annyira aggódunk),
  • nem a legolcsóbb megoldás.

Hol tudom még elképzelni ezt az eszközt?

  • gyerektáborokban,
  • osztálykirándulásokon,
  • iskolai versenyeken,
  • munkahelyi bulikon,
  • óvodai programokon.

Ahol tényleg csak annyi a cél, hogy megörökítsük a meghitt pillanatokat. Ahol nem a tökéletes technika a legfontosabb, hanem az emlék.

Blog témák

További olvasnivaló