Az a célunk, hogy a nézők ne ismerjék fel az azt a személyt, akiről a kép készült. Ne tudják beazonosítani, amikor összefutnak vele az utcán. Eltüntetjük azt az információt, ami segíthetné a nézőt a felismerésben és az azonosításban. Így aztán a szomszédunk sem szólhat, ha a kertben pancsoló gyerekekről feltöltöttünk egy képet a Facebookra. Ki van takarva az ő gyermeke, csak a miénk látszik. Mi a gond?
Mutatok egy rossz példát az információ eltüntetésére:
„Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy látták ………………-t a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. ……………………… -t felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésűt megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, …………………… egyszeribe feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.”[1]
Ugye mindenki felismerte, kiről szól a történet? A kapcsolat helyreállítható a történet főszereplőjével, hiába pontoztuk ki a nevet.
Ugyanez a helyzet a fotóknál. Tehetek fel szépen mosolygó szmájlit a modell arcára, ha egyéb körülmények, információk alapján felismerhető, beazonosítható, tulajdonképpen nem tettem semmit.
Ha leírjuk egy kép alá, hogy a Kerekerdőben bűncselekmény történt, a szomszédja kirabolta Juli nénit, mindenki tudni fogja a Kerekerdőben, hogy ki Juli néni szomszédja. Lehet, hogy több szomszédja van Juli néninek, de elég csak ránézni a képre – hiába kockáztuk ki az arcot – és beazonosítható az az egy ember, akiről a kép készült. A kiegészítő információk alapján már el is ítélte Kerekerdő teljes lakossága Sanyi bácsit.
Vagy tegyük fel, hogy a képen szereplő személynek olyan jellegzetes tetoválása van, mint senki másnak kerek e világon, esetleg olyan a frizurája, mint senki másnak a faluban. Meddig tart beazonosítani?
Az anonimizálás feltételezi, hogy az ÉRINTETT TÖBBÉ NEM AZONOSÍTHATÓ. Fontos, hogy a kapcsolat többé ne legyen helyreállítható a képen szereplő személlyel.
Mi következik a fentiekből? Ha tényleg azt szeretnénk elérni, hogy a képen szereplő személyt senki se ismerje fel, csináljuk jól! Győződjünk meg róla, hogy egyetlen apró jelet sem hagytunk.
Nem minden kitakarás, kikockázás, elhomályosítás tekinthető anonimizálásnak!
Gyakori, hogy az újságokban fényképet látunk egy büntetőügy tárgyalásáról. A képen a vádlott szerepel, akinek az arcát kikockázták (más módon kitakarták), mert az újságírók nem kaptak hozzájárulást ahhoz, hogy a képmást bemutassák. Az így kitakart személynek az arcát tényleg nem látjuk, az arcáról nem ismerjük fel az utcán, de viszonylag egyszerűen beazonosítható, hogy kiről van szó. Általában a monogramja és az ügy részletei is leírásra kerülnek, esetleg egy településnév.
Találkoztam már olyan fotóval is, ahol egy kézműves foglalkozást mutattak be, amelyet gyerekeknek tartottak. Négy gyerek volt jelen, mindegyikük arcát letakarták egy szmájlival a nyilvánosságra hozott fényképen. A célját a kitakarás a széles nyilvánosság előtt elérte, mert természetesen nem ismeri fel a ruhájáról, a jellegzetes hajviseletéről vagy a testtartásáról a szomszéd város lakója az alkotó gyermeket. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy az osztálytársai, a tanárai, a többi résztvevő gyermek, az ő szüleik elég pontosan meg tudják mondani a nevét is. Vagyis az anonimizálás nem sikerült tökéletesen. Ennél jobb megoldásnak tartom, ha részletfotót készítünk, például ahogy a kis kezek szorgoskodnak a foglalkozáson, vagy engedélyt kérünk az érintett gyermek törvényes képviselőjétől a kép közzétételéhez.
Ha feltétlenül arra az egy képre van szükségünk és feltétlenül muszáj nyilvánosságra hozni, feltölteni az internetre, ámde nincs erre engedélyünk, akkor bizony nem biztos, hogy elég minden esetben egy szmájli vagy néhány kocka az arcra.
Jó megoldás másik képet választani vagy engedélyt kérni a képen szereplő természetes személytől, illetve a törvényes képviselőjétől.
